Pályázati azonosító: HAT-20-01-0916
Egy hét Erdélyben….
Én sok helyen voltam a szüleimmel, családommal, mindig szép helyeken jártunk, és nagyon jó éreztük magunkat, de ez az erdélyi osztálykirándulás, vagyis évfolyamkirándulás mindent vitt…. Még hatodikosok voltunk, mikor az osztályfőnökünk megkérdezte tőlünk, hogy mit szólnánk, ha elmennénk Erdélybe egy hétre, de nem most, hanem hetedik év elején. Először nem hittünk a fülünknek, majd Anita néni nem hitt a fülének, hogy milyen hangosan tudunk örülni. Persze ekkor még korai volt az öröm, de mi már beleéltük magunkat. Szerencsére a szülőknek sem volt ellenvetése még ekkor. Elég sok idő telt el mire megtudtuk, hogy nyert a pályázat, úgyhogy most már biztosan valóra válik az utazás. Aztán beköszöntött a Covid, és hetedik szeptemberében Erdély helyett rögtön karanténba vonultunk. De azt ígérték, hogy majd évvégén. Sajnos még akkor sem lehetett menni sehová, és sokunkban már el is veszett a remény, hogy megvalósulhat-e még valamikor ez a kirándulás. Nyolcadik első napján osztályfőnökünk nagyon óvatosan mondta, hogy ha nem lesz határzár és minden jól megy mégis csak buszra szállhatunk. Azért már óvatosabban örültünk, mint két éve, de nagyon- nagyon izgatottak voltunk. Ez kárpótlás lehet az elmúlt időszak bezártságaiért.
Szervezkedtünk, rendezkedtünk, teljesen be voltunk zsongva. Az indulás előtti héten már csak Erdélyről tudtunk beszélni, és nem csak a szünetekben, hanem a tanórákon is. Ének órán a Székely Himnuszt tanultuk, földrajon a térképet bűvöltük, irodalom órán híres erdélyi írókról, költőkről beszéltünk, és persze töri órán se lehetett más a téma, mint Erdély története. Bepróbálkoztunk matekon és fizikán is, de sajnos nem sok sikerrel.
Aztán egy hétfői reggelen búcsút vettünk szüleinktől a Penny parkolójában és elindultunk keleti országrész felé. Jó sokéig tartott az utazás, de közben persze tartottunk pihenőket, többek között a Király- hágónál. A buszsofőrünk nagyon sokat tudott Erdélyről és mindig megosztotta velünk tudását, ha épp egy érdekes helyen jártunk.
Este volt már mikor megérkeztünk az első szállásunkra, Felsősófalvára. Egy nagyon kedves család várt minket finom vacsorával és a szobáinkkal. Habár Anita néni megírta a szobabeosztást, abból semmi nem úgy lett, mert nem is olyan elosztásban voltak a helyek, ahogy azt előzetesen megkapta. Ezen a szálláson minden étkezésnél helyi jellegzetességeket kaptunk. Szerintem nagyon finom volta a csorba leves és a padlizsánkrémből is többször kértünk. Este sokáig fenn voltunk, de szerintem a tanárokat is hagytuk egy kicsit pihenni.
Másnap reggel kezdődtek a programok. Először elsétáltunk a helyi iskoláig, de a járványhelyzet miatt nem volt közös program az ottani gyerekekkel. Majd busszal utaztunk Szovátára, ahol csatlakozott hozzánk a helyismereti vezetőnk. A Medve- barlang körbesétálása után a parajdi sóbarlang volt a következő cél. Hihetetlen volt számomra az a hatalmas tér a föld alatt. A sószorosig kicsit sokat kellett sétálni és még ott is sétálni kellett, szóval már kezdtünk fáradni, de a látvány feledtette a nehézségeket.
Szerintem a szerdai program volt az amit soha senki nem fog elfelejteni, még ha szenilis lesz akkor sem. Szeptember 22-én szakadó hóesésben traktoroztunk fel a Hargitára. Mikor felértünk a menedékházhoz egy csoport hóember szállt le a traktorról. Havat úgyis ritkán látunk, itt most bepótoltuk. Miután egy kicsit felmelegedtünk a csapat nagy része gyalogosan folytatta útját a hóban míg el nem értük a Madarasi Hargita csúcsát. A helyről többször láttam már képeket, de a hóesésben még misztikusabbnak tűnt.
Ezen a napon még ellátogattunk Korondon egy helyi fazekas család műhelyébe, ahol egyik évfolyamtársunk rokona is dolgozott, vagyis inkábba hobbijának élt. Gyönyörű vázákat, edényeket láttunk. Ezután egy sóvágó műhely felé vettük az irányt, ahol az amúgy nedves időben inhalálhattunk a frissen vágott sóval.
Akinek a túrázásból nem volt elég és megfelelő lábbelit viselt, megmászhatta a Kis- Cohárdot is. Ez nem volt egy könnyű séta, mivel valahol a sziklákon kellett felmászni, de mindenki épségben felért és utána vissza is. Akik nem vállalták ezt a megmérettetést, a Békás -szorosba és a Gyilkos- tóhoz mentek.
Egy erdőben erdélyi finomságokat falatozhattunk. Nagyon szép volt a környezet és minden nagyon finom volt, de kicsit azért féltünk hátha összetalálkozunk egy medvével.
Örök emlék marad Gyergyófalu, Gyergyószentmiklós, a Gac -hegy, ahol koszorút is elhelyeztünk a székesfehérvári katonák emlékére. Utolsó nap hazafelé még Nyárádszentlászlón és Kolozsváron álltunk meg.
Hazafelé a határon való átlépés után nagyon szomorkás lett a hangulatunk. El sem hittük, hogy ilyen hamar eltelik 5 nap. Az iskolában sokkal lassabban múlik az idő. Viszont tudtuk, hogy ha ezentúl meghalljuk hogy Erdély, az jut majd eszünkbe, hogy Határtalanul és a mi évfolyamunk, akik együtt élhették át ezeteket a csodálatos élményeket.
Egy nyolcadikos tanuló
