Tanár, kórusvezető
Életrajz
A Zrínyi iskolában és a Dorogi Gimnáziumban tanult
Szegeden magyar-ének szakos diplomát szerzett, ahol elnyerte a „Kiváló tanárjelölt” címet. Később német szakos tanárként diplomázott. Zenei téren számos képzettséget szerzett:
fúvóskarmester kurzus (1991), kórusvezetői mesterkurzus(1992), fúvós-karmesteri diploma(1995). Angliában (Middlesborough) 1991-ben 3. díjat nyert a Nemzetközi Ifjúsági Zenei Fesztiválon zongorajátékával. 1995-ben részt vett az Osztrák Kórusszövetség karnagyi kurzusán.
Tát-Kertvárosban kórusával hazai és nemzetközi sikereket ért el. Legrangosabb elismerése a belgiumi Neerpelt fesztiválján elért „Cum Laude I. díj”. Betanító tanárnak hívták az első Európai Ifjúsági Éneklőhétre. Zsűritag volt a Főiskolai Hallgatók I. Országos Karvezető Versenyén. 2000-ben tért vissza tanítani anyaiskolájába, Dorogra., ahol kórusával (Cantilena) folytatta hazai és nemzetközi szerepléseit és sikereit. Legrangosabb elismerése a belgiumi Neerpelt fesztiválján elért „Cum Laude I. díj”. Alapítója a hagyományossá vált karácsonyi koncertnek, énekeseivel nélkülözhetetlen résztvevője a városi rendezvényeknek, gyakori vendég a környék jeles hangversenyein. Számos versenyen nyerte el a Karnagyi különdíjat.
2002-ben megalakította a felsősök Kamarakórusát, 2004-ben a volt nyolcadik osztályosok kérésére a Pro Musica Kórust, majd 2007-ben megörökölte a Kicsinyek Kórusának vezetését is, akikkel 2011-ben Kaposvárott a Kicsinyek Kórusainak Országos Fesztiválján a „Kiemelt Arany” minősítés mellé „Országos dicsérő Oklevelet is nyertek színvonalas produkciójukkal.
Kitüntetés:
KÓTA „Kiemelkedő Munkáért” Dicsérő Oklevél 2005.
Év Pedagógusa-díj 2007.
Artisjus-díj 2008.
Kardos Pál emlékérem 2009.
Közéleti tevékenység:
KÓTA-tagság
A Magyországi Német Ének- Zene- és Tánckarok Országos Tanácsának Alelnöke
Forrás:
Zrínyi iskola emlékfala.Szerkesztette: Kovács Lajos
Interjú
„ A zene az emberiség legnagyobb csodája”
Kriszti nénivel volt a legkönnyebb az időpont-egyeztetés, hiszen ideje legnagyobb részét-tanárként és kórusvezetőként-a Zrínyi iskolában tölti.
– Mikor kezdett zenével foglalkozni?
– Mivel édesapám zenetanár, születésemtől körülvett a zene. Még óvodás voltam, amikor elkezdtem hegedülni tanulni – akkoriban nem volt zeneovi –, de elsős koromtól már zongoráztam. Ekkoriban a testvérem már az édesapám vezette csolnoki úttörőzenekar tagja volt, és én sem akartam kimaradni, így ott a cintányérozás lett az én feladatom. Imádtam.
– Mindig zenei pályára készült?
– Néha az, ami természetes a számunkra, fel sem tűnik, hogy milyen fontos is az életünkben. Mivel jól ment a zongora, nyolcadikosként jelentkeztem is zeneművészeti szakközépiskolába, népszerű nevén konziba – fel is vettek. Később azonban kiderült, hogy nem kapnék kollégiumot. Az albérletek szörnyűek voltak a szememben. Nehéz döntést hoztam: nem kezdtem el a konzit, hanem itthon maradtam. Válogathattam a gimnáziumok között, mert mindenhova felvettek. Végül az akkoriban jóhírű dorogi gimnáziumot választottam, sok más kitűnő tanuló osztálytársammal együtt. Így, mivel nem kellett utazgatnom, a fennmaradó időt a zongorázásnak és a zenekaroknak szenteltem. Akkoriban három fúvószenekarnak is tagja voltam. A középiskolában megerősödött bennem a magyar és a német tantárgyak szeretete. Azt tudtam, hogy tanár szeretnék lenni, így elsősorban e két tantárgyban gondolkodtam. Mivel mindenből jó voltam, voltak tanáraim, akik szerettek volna eltéríteni a pedagógus pályától. Nem sikerült. Igaz első körben, mint említettem, magyar-német szakra készültem, ami az akkor újonnan bevezetett fakultációs rendszer csiszolatlansága miatt meghiúsult. Ekkor lépett be életembe pályaválasztásként másodszor is a zene. Így lettem végül magyar – ének-zene szakos tanár.
– Voltak-e az életére különösen nagy hatással bíró pedagógusok?
– Minden iskolatípusban sikerült mindenből a lehető legjobb tanárokat kifognom, akik kellő mértékkel voltak szigorúak, szakmai tudásuk példamutató egyéniséggel társult. A dorogi zeneiskolából két zongoratanáromnak köszönhetek sokat, Móróné Vali néninek és Turi Mihály tanár úrnak. Előbbi visszaadta a lelkesedésemet a zongorázáshoz, és felkészített a konzervatóriumi felvételire, utóbbi segített hozzá, hogy soha ne érezzem úgy, rosszul döntöttem az itthon maradással, és középiskolásként a zongorázásban igazán kiemelkedő eredményeket érjek el. Az általánosban Kárpáti Margit néni (ének) és Lévayné Klári néni (magyar), középiskolában pedig Lengyel László tanár úr (magyar) gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Nem volt véletlen tehát a szakválasztásom. Margit néni a zenei alapokat rakta le olyan sikeresen, hogy szinte a főiskolás felvételiig abból éltem, Lévay tanár néni és a Tanár úr fantasztikus egyénisége pedig hozzájárult ahhoz, hogy a magyar legyen a zene mellett a másik „nagy szerelem”. A szegedi Tanárképző Főiskolán viszont olyan erős hatású ének-zene tanszékkel találkoztam, ami eldöntötte a sorsomat – így lett az életemnek legfontosabb részévé az, ami addig csak természetes volt: a zene. Remek főiskolai tanáraim közül kiemelném Ordasi Pétert, aki a karvezetés-zeneelmélet tanárom volt (ma már a magyar népdal metaforikus mélységeinek kutatója és tudósa is), és Mihálka Györgyöt, akinek – szigorú válogatást követően – a kórusában énekelhettem. Őáltaluk kedveltem meg a kórusmuzsikát, mely pótolta a távolság miatt elmaradó zenekarozást. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Nemcsak tudásukkal, de a zene iránti alázatukkal is követendő példaként álltak előttünk. A diploma megszerzése után sem hagytam abba a tanulást, így felnőttként is találkoztam a művészi pályámra hatással bíró, meghatározó kórusvezető egyéniségekkel, Mesterekkel, mint például Hollerung Gábor, aki nemzetközileg ismert és elismert karnagy, hazai és külföldi fesztiválok művészeti vezetője, rendkívül sokoldalú, nagyhatású személyiség. Sok éven át énekeltem egy általa vezetett kórusban. Párkai István, a Zeneakadémia ma már nyugalmazott tanszékvezető tanára, akinek négyéves kórusvezetői felsőfokú kurzusán vettem részt egészen pályakezdő koromban – a közel ötven vizsgázóból egyetlenként 5,0-val végeztem. De nagy példaképem Szabó Dénes, a nyíregyházi Cantemus Kóruscsalád vezetője is. Fúvószenekari vonalon is sok nagyszerű muzsikustól tanulhattam, mindenekelőtt Édesapámat, Fódi Jánost említeném, akinek a sok tudás mellett a legtöbbet és a legnagyszerűbbet köszönhetek – a génjeimet.
– Sokszor halljuk Kriszti nénitől, hogy a zenével bejárta a világot.
Így igaz. Nagy dolog volt gyerekként olyan országokba eljutni, ahova a vasfüggöny miatt az emberek többsége nem mehetett. Bejártam Európát, szinte alig van ország, ahol nem koncerteztem valamelyik együttessel, amelynek tagja voltam az évek során. Tulajdonképpen az északi országok maradtak csak ki és néhány déli állam. Legtöbbet azonban Németországban és Ausztriában vendégeskedtünk, s ez nagyban hozzájárult nyelvtudásomhoz. De zenei kapcsolataim révén egy debreceni együttessel 2004-ben eljutottam Venezuelába is. Óriási élmény volt. Ezért igyekeztem pályám során én is mindig sokfelé vinni a kórusaimat. Régi tanítványaim ma is sokszor emlegetik ezeket az életre szóló élményeket nyújtó, szép utakat. Sajnos a gazdasági válság óta a szülők nem vállalják fel az utazással járó anyagi terheket – gyakran akkor sem, ha jelentős támogatást kapunk. Ez igen szomorú.
– Mire a legbüszkébb a sikerei közül?
A legnagyobb sikerem és örömöm a két fiam, nagyon büszke vagyok rájuk. Természetesen más eredményeim is vannak. Szerencsés voltam és vagyok. Néhány dologtól eltekintve, bármibe kezdtem, azt siker koronázta. Gyerekként vers- és prózamondó versenyeket nyertem, Kazinczy-díjas lettem, középiskolában a zene mellett versenyszerűen röplabdáztam, ami nem mindig tett jót a zongorista ujjaimnak. Ennek ellenére zongorásommal minden versenyt megnyertem, amin elindultam. Számos ebbéli sikerem közül kiemelkedik az az 1988-as angliai nemzetközi zenei verseny, ahol zongorajátékommal III. díjat nyertem, mindössze 1-1 ponttal lemaradva az első és a második helyezett mögött. 1989-ben pedig Herrschingben (Németország) olyan nagy hatást gyakoroltam a muzsikusokból álló közönségre Kodály: Székely keservesével, hogy a mű elhangzása után egyszerűen nem törték meg a hatást tapsolással, hanem csöndben „magukba zuhanva” ültek még vagy tíz percig. Nem is folytatták a koncertet, hogy ezt a varázst ne törje meg semmi. Döbbenetes élmény volt. A csolnoki zenekarral is számos sikerre gondolok vissza szívesen, legkedvesebbek talán az 1975-ös belgiumi I. díj – itt én voltam a fesztivál legfiatalabb résztvevője, a wertingeni (Németország) Kiemelt I. díj 1986-ban, és az 1995-ös Rostocki Fesztivál (Németország), ahol én már, mint karmester vittem győzelemre az együttest. Természetesen szívem igen kedves élményei a kórusaimmal aratott megszámlálhatatlan siker is: Arany és Kiemelt Arany minősítések, Év Kórusa díjak – ezt pályám során hétszer nyertek kórusaim. Legemlékezetesebb talán mégis a két belgiumi szereplés: 1996-ban a táti, 2006-ban a dorogi gyerekekkel értünk el „Cum laude” I. díjat Neerpelben. Mindkettőnek csodájára jártak a hazai kórusberkekben, hiszen „normál”, azaz nem ének-zene tagozatos kórusok nemigen vesznek részt nemzetközi versenyeken, és főleg nem ilyen kirobbanó sikerrel.
– Mit jelent Kriszti néni számára a zene?
-A legjobb barátot, aki mindig velem van. Örömet nyújt a jóban, megvigasztal a bajban, akiben nem csalódtam soha. Akiért megéri dolgozni, rengeteget gyakorolni. Aki megtanított küzdeni, soha fel nem adni, ha térdre rogytam, talpra állni. Megtanított csapatban dolgozni, a sikert elviselni, a sikertelenségből a lehető legtöbbet tanulni. Általa rengeteg barátot, kedves ismerőst és élmények tömkelegét szereztem. A zene az életem olyan része, melyet, ha elvesztenék, az énem egy része veszne el. A zene az emberiség legnagyobb csodája, mely szavak nélkül képes mindent kifejezni. Hogy Kodályt idézzem: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. […] az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik.”
– Köszönjük a beszélgetést, további jó munkát és szép sikereket kívánunk!